Tavasz van újra.
Nyílik a rózsa a ház előtt. A tetveket a múlt héten kiirtottam, csak néhány van rajta most.
Reggel a piacon vásároltam ezt-azt. Az egyik helyen sorba álltam, az eladók ketten voltak, középkorú nők.
Egy testes hölgy állt előttem. Egy éppen árumozgatással ügyködő pofa, valószínűleg maga is kiszolgálja a vevőket, ha éppen nem ládákat tologat, megszólította: "Vegyen epret" - mondta.
Mire a hölgy: "Azt én nem veszek, mert túl közel van a földhöz" ... a szavak ezek voltak.
De ami mögötte volt: a rettegés az elmúlástól.
De hát mi is közel leszünk egyszer - válaszolt a pofa gondolkodás nélkül. Érdekes, hogy mennyire nem a szavainak szólt a válasz, hanem annak a rettegésnek - véletlenül.
A hölgy szinte tapinthatóan rémületbe esett, nem szólt egy árva szót sem.
A kofa-pofa is megsejtett valamit, mert aztán az sem szólt.

Milyen érdekes, hogy időnként - eléggé gyakran - hogy beszólunk egymásnak, tudatlanul ugyan, de mégis a lényegre tapintva.
S amikor a másik védekezik, megsértődik, megretten, akármi, akkor aztán lehet gondolkodni, hogy most éppen mire léptem rá?

Bizonyos, hogy a pofa a jövőben igyekezni fog elkerülni ezeket a szituációkat, márcsak a vevő kedvéért is.
Közönyös lesz, abba pedig szépen lassan belehal.